off

nem elég, hogy mennyi sebet szaggat fel a terápia. azért még be kell oltani egy ilyen visszataszító, nyálcsorgató-blogon is. ;) kösz.

édesanyum szülinapos. felmerült már egynéhány ötlet, mit adjak néki… nagy hévvel dolgoztak az agytekervényeim… aztán szerelmetesem azt mondta, mielőtt belefogok az alkotásba, gondoljak arra, mit adott nékem anyu. letettük a telefont. pár perc múltán félhangosan azt mondtam, életet. tőle kaptam az életem. és nagyon boldog vagyok, hogy ő az anyukám

.

és akkor tündéreket képzelegsz.

még fél lábbal az álomban, de már fél lábbal az ajtón kívül egzisztáltam, mikor megérkezett a hercegem. finom zsoca-illatú ölelésébe bugyolálta a pihenéstől gyűrött fejem. jó volt.

nem annyira szörnyű ez a rehab. másutt [ideg-pszichi] sz*rabb. itt egészen emberi állaga van mindenkinek, nem végeznek kényszer-gyógykezelést, nem kötöznek ágyhoz senkit, és… tádíídááá… nem tömnek kajával. talán empirikus úton szerzett tudásuk vezette reája őket, hogy ha megteszik, habzani fog a csontleves, és vagy így, vagy úgy,  majdcsak ki kell kötni a kis vukot. nahdekérem… ennek sincs értelme.

rehab

amikor már akkorára nőtt a gombóc a torkomban, hogy majdnem éltem a sírva hazarohanás jogával [óh, abban nagyon jó vagyok], tragikus hirtelenséggel eszembe jutott, amit akkor, táncról hazafelé sétálva mondtál nékem a villamosmegállóban. És igen. Az is, hogy nevettem, amikor kiejtetted a kezedből az ernyőd. És visszaemlékeztem Párizsra, a színes pasztellkrétáimra, a meg nem álmodott ötleteimre, az el nem követett hibákra, és a városmajori gesztenyefoci-röpi tornacsukát nem kímélő bomlásaira. Mindig nehéz a szeptember. Akkoriban sem volt könnyebb. Mégis lelkesen vártam a gimis őszkezdeteket. Valahányszor erre gondolok, derülten nevetek. Csodának hittem, hogy boldog az ősz az egymásra találások kifürkészhetetlen útvesztőiben, a délutáni napsütésben fürdőző franciaórák nevetéseivel, bódult tudatlansággal fejemben… Istenem, hogy bolondultam az elmúlás gondolatáért, a Dunapart orcámba ásító tűnődéseiért. Az ismétlődő katarzisért… Imádtam a papírra folyó psziché áradatát, a színek pillanatnyiság által ihletett lelkét, az örökös naivságomat, és hogy mindez alatt mennyit kacarásztunk.

Bár, közben eltelt pár év, semmi nem változott. Újfent übersteril falak közt fejtegetik elmém, kommentárokat fűznek érzéseim létjogosultságához, fejemben új ítéletek körvonalazódnak, álmoknak hitt ábrándképek szállnak szilárd talajra, újfent gyermekien édes illúziók várnak kezem általi megvalósulásra. Iskolapadban ülök. Szeretetet adok és kapok, lehetőséget nyújtok nonsop „díványon ülve aggódást vállalok” kedvetek kiteljesítéséhez, és apám is [aki egyébként nem képes két másodpercnél többet őszintén mosolyogni], most harsányan nevethet a hülyeségeimen.

szóval, akkor… néhány szóban, palástolatlanul… bent vagyok a rehabon. az anorexiám miatt. elkezdtem egy új szakot. az egyetem mellett. [amivel kapcsolatben szintén tele vagyok parával, mivel előző félévben nem tettem le néhány vizsgám. éppen a lelki állapotom miatt.]

aztán meg… szerelmes vagyok. viszontszeret. ősz van. rossz az idő. aludni volna jó.

egyébleg, itt rengeteg időm van festeni.

de jobb lenne, ha nem esne.

awh

nacsácsókolom(K)
kicsit rég bagóztam rátok, de most bepótolom. egyszer vót, hun nem vala egy farsangunk, amelyen koromfekete kiscicává változtam, s olyan szinten sikeredett beleszeretnem eme ideába, hogy az elmúlt héten nekiálltam macskuszokat rajzolni. aztán agyam helyébe öltött, hogy akár iparművésznek is képzelhetném magam, s rászitáztathatnám pólókra, topokra a míveim. úgyhogy most macskás project megy, de ezerrel. doktor úr pedig olyan szinten megihletett, hogy elgondoltam néhány mese karikatúráját, s fel is skicceltem őket. de ez még megvalósításra vár. legyetek kíváncsiak, és várjátok, mert úgyis megmutatom őket. amúgy pedig boldogot, zoltánok, így, nőnap alkalmából. ; )

(:

olyan nagy, fénylő holddal tűzdelt vásznú estére vágyom, amikor nem veszek tudomást a szófogadatlanná fagyó lábujjaimról, mert lefoglal a szemüveg mögött rejlő mosoly, a séta; kéz-a-kézbe-fagyva, kabátosan szélbenállós hangulat, hökről elkésős, allegretto jókedv, hercegcsókkal díszítve… nem is tudom, ennyi szépség hogyan fér meg egy mínusz tíz fokos estébe csomagolva. de érzem.

anorex

annyit gondolkodtam, miért csinálom ezt a bohóckodást… miért éheztetem magam addig, míg leszédülök a magassarkúmról, vagy míg elkerülhetetlenné válnak a kellemetlen beszélgetések a családommal, barátaimmal… még előttem sem tiszta, miért gyötröm magam a felülésekkel, miért érzem a kényszert, hogy minden étkezés után ellenőrizzem, mennyire lóg ki a csípőcsontom. és komolyan… mi értelme van? bűntudatot érzek egy kocka csoki miatt, és egyből a bikinis képeimre gondolok. bőgni támad kedvem, ha élelmet vettem magamhoz. biztatom magam, hogy képes vagyok lemondani a nagycsaládos, órákig tartó körzabálásokról, meg tudom állni, hogy ne csábuljak el Anikó néni citromtortájának, a moziban a popcornnak, a hűtőben a tejszínnek, a városban a pizzériából kitóduló, vendégcsalogató illatoknak… ááh. olykor úgy érzem, abba kellene hagyni. be akarok zabálni, kajamaratont akarok, soktízezer kalóriával… szemétbe akarom dobni a portfólióm és az olaszországi melóm, Burger Kingben akarok enni! a hagymakarika sokkal jobb az összes csodálatos fotónál, a legjobb koreográfiánál, a legjobban fizető munkáknál… de akkor, mintha valaki arra kérne, hogy mielőtt feladnám, még álljak rá a mérlegre és emlékezzek vissza, mikor egy castingon Maklári Tót Attila, az ország egyik legjobb fotósa megdicsért a fogyásom miatt… a sikerélmény motivál. no, igen. persze, azért nem tagadhatom, olykor jól tudna esni egy hatalmas tál leves, vagy egy zsíros, gusztátlan hamburger. de, basszus… pannie… miket beszélsz… tegnap is… mi történt? megettél egy egész kanál pudingot!

nem is tudom, mit akarok. voltaképpen nincsenek hosszútávú céljaim. fingalmam sincs, mi hajt. az anorexiám jelképezi az életem ellen való tiltakozást. a tanulásban, sportban, modellkedésben bizonyítok másoknak. de magamnak miben? az egyetlen, amit valóban az uralmam alá tudok vonni, amit 100%-ig képes vagyok befolyásolni, az a koplalás. annyira fáj… de mindig megmutatom, hogy képes vagyok addig hanyagolni a kaját, míg beájulok, vagy hányok az éhségtől. betegség. eljárok kezelésre. de undorodom az ételtől, magamtól… mégis elvárom, hogy szeressenek. olyan paradox…

és ugyanakkor… itt van ez a srác… a hercegem. annyira édes… miatta talán érdemes volna meggyógyulni.

[Glitterfy.com - *Glitter Photos*]

♥

sztrájk mentén elmélkedem, nevetek, álmodom, tanulást színlelek. minden falatnál gondos mérlegelés következik, majd beismerem, már párszor sikerált odáig elhazudnom az életem, hogy boldognak érezzem magam. let me see u, sweet heart. most igazán az vagyok.